A földönfutó örökös
()
About this ebook
1726 tavaszán a dúsgazdag ír lord egyetlen örökösét elrabolják és eladják Amerikába rabszolgának. A fiatalember kamaszkorú, s mire megérkezik a rabszolgaültetvényre, több centit nő, és megváltozik. Az erős fizikai munka erős, szélesvállú ifjúvá érleli. Sorsa telve viszontagsággal, s csaknem tizenöt évnyi rabszolgasors és viszontagságok után hazatér, hogy felfedje valódi személyiségét és jussát követelje. A regény csúcspontja az az izgalams bírósági tárgyalás, mely végén a bíró dönt: visszahelyezi-e vagy sem jogaiba azt az embert, aki gyermekként került el hazájából. A könyv egy "könnyített" Monte Cristo-történet, angol szikársággal fűszerezve.
Related categories
Reviews for A földönfutó örökös
0 ratings0 reviews
Book preview
A földönfutó örökös - Charles Reade
Charles Reade
A FÖLDÖNFUTÓ ÖRÖKÖS
fordította
Kiss Dezső
GYULA, 2017
DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ
www.digi-book.hu
ISBN 978-963-398-964-7 EPUB
ISBN 978-963-398-965-4 MOBI
© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2017
a mű eredeti címe: The Wandering Heir
első kiadás: 1873
a borító N. C. Wyeth (1882 - 1945) The Homecoming
című festménye részletének felhasználásával készült
Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései
Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.
Első fejezet
1726 tavaszán, egy hűvös, szeles napon, furcsa sokaság nyüzsgött az országút mentén, Írország szívében. Csupa fiúból állott ez a sokaság, akik az út mentén ültek könyveikkel és palatáblájukkal, itt-ott megtaszította egyik-másik a szomszédját, amire haragos suttogás volt a válasz, mivel a tanító éber szemmel járt fel s alá a fiúk előtt, kezében a borzasztó hosszú fekete lénia, amellyel a tanítványainak a lábszára és a háta nagyon jó ismeretségben állott, kivéve hármat vagy négyet, akik meghívták a mestert ebédre vagy vacsorára ama ritka napokon, amikor kacsa vagy disznósült pirult a kemencében. Az iskola épülete az út túlsó felén állott és a nyitott ablakon még mindig kiszivárgott a tőzegfüst, amely a gyerekek seregét a szabadba kergette. Volt ugyan kéménye az iskolának, de olyan, hogy szeles napokon bepüffögött a füst a szobába és ajtón-ablakon keresett kiutat, mint ahogy ez az ír ember házában szokásos volt.
A gyerekek legtöbbnyire parasztgazdák fiai voltak, hosszú szűrt és rövid, térdig érő nadrágot viseltek, foltozott cipő a lábukon, de volt köztük olyan is, akin posztóruha volt, háromszegletű kalap és csatos cipő, de viszont akadt három vagy négy meztelenlábú sarjadék, akik nem tartoztak a legrosszabb tanulók közé, mert az a furcsa, bolondos emberfajta, amely megőrizte a vadember számos sajátságait, a középkori irodalomnak valaha élén járt, és a párizsi egyetemet megalapította, még ma is alázatos tisztelettel viseltetik a tudomány iránt. A legszegényebb ember is szívesen megvonta magától a falatot, hogy jóeszű fiának tandíját megfizesse és idővel mesterségre foghassa vagy talán papnak neveltesse, ami a becsvágyó ír paraszt álmának netovábbja volt. E tarka társaságtól külön, magányos, félénk fiúcska állott. Fehérbőrű gyerek volt és csillogó aranyszínű a haja, az arca sápadt és szerény. Sima kabát volt rajta, valamikor bíborszínű, de ma már rozsdaveresbe játszó, kalap nem volt a fején, acélcsat volt a cipőjén és tátongó lyukak. Ez a züllött kis fiatalúr aggódva lesett ki az épület sarka mögül és mihelyt a tanító szélnek eresztette a sereget, szörnyű sikoltozással futásnak iramodott és elbújt.
De elkésett, mert egy gyorsjárású fiatal szem már észrevette s mialatt a tanulók serege szétoszlott, kettő-három egy-egy durva, paraszti póni hátán nyaktörő vágtában, úgy hogy ha szerencsétlen anyjuk meglátta volna őket, sikoltva fohászkodott volna a szentekhez, míg öten, akik kapva-kaptak az alkalmon, hogy egy kis mulatságot csapjanak ezen a helyen, ahol a tudománnyal kellett idáig gyötrődniük, vérfagyasztó üvöltéssel iramodtak az aranyhajú fiú után. Félelmében az ember gyorsan jár, akár a madár, de a túlnyomó erő ezúttal is győzelmet aratott, az üldözők elfogták a fiút és kegyetlenül megkínozták, megcsipkedték, megverték, ide-oda rángatták, fejénél-lábánál fogva lóbálták, egy fa törzséhez verték és nagy örömükben, hogy kezükbe kerítették, addig verték a fejét, amíg kétségbeesetten rimánkodott kegyelemért. Ó, de hiába!
- Gyáva dolog öt egy ellen - harsant fel e pillanatban egy vidám hang mögöttük és a következő percben Matthews, az idősebb tanulók egyike, az ostorát csattogtatta az öt üldöző fején, de minden harag nélkül, csupán azért, mert szerette az ostorát s ő is megkívánta a mulatságot, csak úgy, mint a fiatalabbak. A fülsiketítő öröm csodálatos gyorsasággal a bánat sikolyába csapott át.
De az O’Toolé-k és az O’Shanghnessy-k harcias szelleme csakhamar felébredt bennük, a fiúk szokott ügyességükkel csatarendben álltak, az egyik oldalon félkörben az öt kisebb, hatalmas kövekkel a kezökben, szemben velők Matthews, háttal egy fának támaszkodva, egy dézsafedővel hárítva el maga elől a köveket, kezében kard gyanánt ostorát forgatta és veszedelmesen vicsorgatta a fogait, míg a szőke fiú félelmében a kezeit tördelte. A nagy lármára Mr. Hoolaghan és a szolgája kirohantak a házból.
- Ó, ti gazemberek, ó, ti gyilkos útonállók - kiáltozta Mr. Hoolaghan - mit jelentsen ez?
Mire mindkét fél egyenlő buzgalommal igyekezett lehurrogni a másikat.
- Tanító úr, kérem - siránkozott a kicsinyek serege - beverte a fejünket és gyilkos korbácsával csapkodott ránk az a gazember!
- Kedves tanító úr, öten voltak egy ellen és majd halálra gyötörték ezt a szegény fiút!
- Ó, miket hazudik ez a gazember - és a kicsinyek egyetértő eltökéltséggel készültek fejéhez zúdítani a hatalmas köveket.
De a tanító urat elöntötte a harag és dühös hangon ripakodott rájuk.
- Amelyik föl meri emelni még egyszer a kezét, azzal aztán elbánok én! Nem dobjátok el rögtön a köveket, gézengúz fráterjei? Ha nem, akkor mindjárt kihozatom a korbácsomat és úgy elraklak benneteket, hogy patakokban folyik a vér a hátatokon végig. Tedd le azt a követ, te csirkefogó, mert különben úgy végigvágok rajtad a piszkafával, hogy lekvár lesz a hátad, a fejed meg akkorára megdagad, mint egy répa!
Régi mondás Írországban, hogy semmi sem nyugtatja meg annyira az ifjú lelket, mint némi szigorúság és a régi módszer ezúttal is bevált. A gyerekek lerakták a fegyvereiket, mire Mr. Hoolighan, akinek a hangja egyszerre barátságosra és kellemesre változott, így szólt hozzájuk:
- Most pedig fiúk beszéljünk okosan a dologról, nem mint barbár közrendű emberek szokták, akik egyebet se tudnak; mint fütykösökkel hadonászni, hanem igaz keresztény emberek és a filozófia híveinek a módjára, akikbe én a csiszolt műveltség, a szorzás és egyéb tudományok tüzét oltottam, Istennek nagyobb dicsőségére. Most pedig szólj te vakarcs, nyisd ki a szádat és mond el, mi bűnt követtél el?
- Tanító úr kérem - sírta el magát az áldozat - én bizony soha bűnt el nem követtem, a többiek azok, akik mindig gyötörnek engem, pedig én soha sem bántom őket. Mondjátok meg az igazat, bántottam én valaha valamelyikőtöket?
- Persze, hogy bántottál! Tessék csak rá nézni tanító úr, nincs-e neki protestáns képe?
- Ó, hogy hazudtok! Katolikus ember az én apám, úgy-e tanító úr?
Erre a fordulatra a tanító úr is meghökkent.
- Ó, ti gyilkos fattyak - ripakodott rájuk - viszályt kereső ördögök, hát nem ide hozzátok a viszálykodás magvát, hogy a két felekezet egymásnak essen, én pedig éhen pusztuljak? Miért szennyezitek be a múzsák templomát a teológia viszályaival? Aki még egyszer vallási vitát visz bele az iskolai életbe, azt rögtön elviszem bátyámhoz, a paphoz, aki még életében elátkozza őt. Hát mi baja volna ennek a gyereknek, mikor egész rendes képe van neki?
- Az biztos, hogy a legderekabb valamennyitök között, meg a legtisztább - szólt a beszédbe Nóra, a tanító gazdasszonya, aki közben odaért a kis csoporthoz.
- Meg aztán mért henceg mindig azzal, hogy egy lordnak a fia? - vágott közbe most az egyik fiú.
- Mikor az vagyok - felelte a kis szőke merészen, mire harsogó kacagás volt a válasz, de a kis fiú makacsul kitartott a mellett, hogy ő lord Altham fia és a fél Wexford vármegye apjának a birtoka. Mind a két fél a tanítóhoz apellált, aki azonban zavarában csak dünnyögött. Mire Nóra vette át a szót és elmondotta, hogy a kis fiút igenis hatfogatú kocsiban egy nagy úr hozta ide s mikor elváltak, gyöngéden megcsókolta, drága kis fiának nevezte, az ő szeme láttára és a füle hallatára.
Mire Mr. Hoolaghan kijelentette, hogy ez bizony így van, de aztán hozzátette, ha igazi fia volna Őméltóságának, vajon Őméltósága megfeledkezett volna-e arról, hogy 14 hónapja a fia kosztjáért, lakásáért és iskoláztatásáért egy fillért sem fizetett.
- Az ördög vigye el őt - vágott rá az egyik kölyök, fajának nyílt őszinteségével.
Maga a kis Jemmy is belátta, hogy bizony ezek helytálló érvek. - Talán bizony - mondotta - meg is halt szegény. Azelőtt mindig nagyon jó volt hozzám és egész mostanig nem is bocsájtott el magától. Tudod-e Nóra, hogy amíg otthon laktam, volt egy kis lovam, hosszúszárú csizmám és apámmal együtt haj tó vadászatra is jártam. Akkoriban iskolába is kocsin jártam és nekem volt egyedül csipkés kalapom az iskolában. Ide is elhoztam magammal!
- Bizony igaz, gyerekem - felelte Nóra - az a világtolvaj, Boolantin szedte le róla a csipkét és odaadta a sanda babájának, hogy folyjon ki a szeme, valahányszor ránéz!
- Ó tanító úr - sírta el magát hirtelen James és összekulcsolta a két kezét. - Maga mindent tud, mondja meg nékem, él-e még az apám, az én egyetlen barátom a földön?
- Na, na - felelte Hoolaghan, akit megindított a kétségbeesés e sikoltása - nyugodj meg fiam, ha lord Altham az apád, akkor nincs okod siránkozni és a kezedet tördelni, mert él és kutyabaja sincs. Egy héttel ezelőtt látta az unokatestvérem Dublinben, szórta a pénzt, mint a pelyvát, pedig tizennégy hónapja, hogy egy rézgarast se láttam tőle.
- Tanító úr kérem - szólt most komolyan Jemmy - milyen messzire van innen Dublin, kérem szépen?
- Van vagy száz mérföld, ha nem több!
- Akkor én oda elmegyek!
Gúnyos üvöltözés volt a válasz.
- Pedig hiába, én innen elmegyek, mert elveszett gyerek vagyok én itt, szégyellem is magamat, mivel érettem nem fizet senki, mint a többiért.
A tanító e hirtelen eltökélésért meg se haragudott. Nóra bevitte a fiút a konyhába, hogy megetesse, megitassa, mielőtt útnak bocsájtaná. A többi gyerek is megsajnálta, mert nem voltak rossz gyerekek, csak egy kicsit fölületesek. Összeszedtek egy pár garast, odaadták neki útravalóra, Nóra meg az öreg kalapját, aztán megcsókolta és jó tanáccsal is ellátta.
- Drága fiacskám - mondotta neki - ha bajba kerülsz, fordulj mindig az asszonyokhoz, azok a te legjobb barátaid; csak a szőke nőt kerüld, inkább a feketékhez meg a barnákhoz tartsd magadat, mivel magad is szőke vagy, akár egy kis angyal!
A fiúk elkísérték egy mérföldnyire, aztán megálltak, elbúcsúztak tőle, még bocsánatot is kértek, mert a babonás természetük most már szorongatni kezdte őket. Attól féltek, hogy ez a gyerek, aki félig-meddig árva, amint a legnagyobbik megjegyezte, búcsúzáskor rosszat talál nekik kívánni. De a kis Jemmy sokkal szelídebb lelkű gyerek volt, megbocsájtott nekik, megáldotta őket, mire valamennyien megcsókolták, ő meg visszacsókolta őket és aztán tovább mentek, de Matthews diák még egy mérföldnyire elkísérte. Búcsúzáskor még egyszer megkérdezte tőle:
- Igaz hitedre mondd, valósággal fia vagy-e a lordnak?
- Isten látja lelkemet, az vagyok, uram!
- Kár, hogy előbb nem tudtam. Hadd nézzelek meg alaposabban. Kíváncsi vagyok, látlak-e még valaha fiam!
- Remélem sir, mert maga az én egyetlen barátom, akit ezen a vidéken szerettem.
- Nehéz dolog fiam megbarátkozni egy délután és aztán nyomban örökre elválni - jegyezte meg az idősebbik fiú bölcselkedő hangon.
A kisebbiknek már úgyis tele volt a szíve, mire erőt vett rajta elhagyatottsága és sírva fakadt. Mire aztán Matthews diáknak is eltörött a mécsese; egymásra borultak, úgy zokogtak, jó néhányszor megcsókolták egymást, aztán pedig Annesley James vándorútnak indult.
Napszállatig járta az utat, amikor is meglátott egy kis tanyát. Nóra tanácsára bement a házba, rögtön a gazda feleségéhez fordult és megkérte, engedje meg, hogy ott aludjék. Az asszony jól a szemébe nézett, mielőtt felelt volna, azután adott neki vacsorára burgonyát és írót s megengedte, hogy egy kis pajtában megháljon. Másnap tovább ment, ugyanúgy járt, de a harmadik nap feltörte a lábát és csak nagy nehezen sántikálhatott tovább. De azért kitartott, néha elvitte egy darabon egy- egy parasztkocsi, néha pedig, ha egy-egy parasztasszony vagy parasztleány, aki lóháton jött mögötte, utolérte őt, akkor megkérte, vegye föl, különösen ha fekete nő volt, pedig ebből a fajtából éppen elég van Írországban. Legtöbbször föl is vették vagy maguk elé vagy hátuk mögé ültették, ahogy éppen jól esett.
Nagy sántikálás közben végre elért olyan vidékre, ahol az embereknek idegen vonásaik voltak, ahol férfiak, nők egyaránt hosszú köpönyeget hordtak, az asszonyok a fejükön nagy vászon főkötőt, fölébe pedig néha zsebkendőt is kötöttek. A kis fiú nagy sántikálva beért egy faluba, ahol éppen vásári sokadalmat talált. De nem volt egy garasa sem, amin vehetett volna valamit, leült hát egy kocsi rúdjára s mikor látta, hogy körülötte milyen vidám a nép, a fáradtságtól, éhségtől és szomorúságtól sírva fakadt. Közbe megpillantotta őt egy ember, megkérdezte, mi a baja, mire a fiú elmondta szomorúságának az okát. - Na fiacskám, legjobb lesz, ha eljössz velem O’Brienhez. - Elvitte egy öreg ember elé, aki rongyos ruhájában ült egy kis fehér lovon. Megbökte előtte a sapkáját és így szólt: - Nagyuram, ez a gyerek egy úrnak a fia, most itt bajba került. Az apját keresi a szegényke!
- Ki az apád, öcsém? - kérdezte a fiútól O’Brien.
- Az én apám, nagyuram, lord Altham!
O’Brien kelletlen arcot vágott. - Nem lehet az ír ember, csak olyan uborkafára felkapaszkodott lehet, vizentúlról jött!
- Nem uram, igaz katolikus ember az én apám!
Ezalatt már egész gyülekezet gyűlt köréjük, hogy meghallgassa beszélgetésüket, melyet hirtelen ordítozás szakított meg. Együgyű paraszt rontott közéjük s vad ordítozással a feleségét kereste. - Emberek, emberek, nem láttátok-e Sullivan Maryt? Magas asszony, sárgahajú magas asszony, de azért nem egészen sárga és fehér folt van az arcán!
Az emberek nagyot röhögtek, de ő csak rohant tovább, ezt a furcsa mondást ismételgette és az egész vásárt felverte vele. Az öreg madárijesztő pedig, Írország ősi királyainak az ivadéka, fölényesen elmosolyodott, a kis Jemmyt nyergébe ültette és haza vitte magával. A faluban mindenütt megemelték a kalapot, amerre e züllött nemes úr ellovagolt. Elmondta a fiúnak, hogy ez az egész megye valaha őseinek birtoka volt és még ma is mindenütt terített asztal és vetett ágy várja őt. Végül pompás kastélyt mutatott neki, nem messze tőle pedig egy kis kunyhót, elmondotta, hogy mindkét ház az övé, de az úri kastélyban századok óta idegen családok laknak. - Most pedig - így szólt hozzá - mondjad meg, a nagy palotában akarsz-e hálni, ahol az én engedelmemmel ötszáz esztendeje idegen emberek élnek, avagy az én kis házamban, ahol saját jószántamból mostanában lakom? - Mire Jemmy így felelt: - Sir, inkább a kis házban, mivelhogy a társaságát éppen úgy áhítom, mint a házát. - A hatalmas madárijesztőnek nagyon megtetszett ez a válasz és vályogkunyhójába vitte a fiút. Elküldte a szolgálóját, egy mezítlábas parasztleányt, az egyik szomszéd gazdához, hogy hozzon neki egy szelet szalonnát. A leány biztosan megmondta, hogy O’Briennek vendége van, mert nagy darab oldalason kívül tojást és pisztrángot is hozott. A gazda meg a vendége együtt megvacsoráztak, aztán leheveredtek egy köteg szalmára. Másnap reggel az egyik paraszt írót hozott, a másik egy csukát, a harmadik zablisztet, a negyedik pedig befogott a kocsijába és O’Brien vendégét jó öt mérföldnyire elvitte az úton, amikor pedig leszállóit, a kocsis, szimpla paraszt megkérte, hogy áldja meg őt s elmondta, hogy milyen nagy az O’Brien családi dicsősége és azzal is eldicsekedett, hogy sem az öreg O’Brien, sem pedig egyetlen őse sem mozdította meg valaha is a kis ujját, nem is engedi ennek a megyének a parasztnépe. A kis gyerek egyik megyéből a másikba került és nem érte semmi baj, amíg el nem ért Dunnyshallanba, ahol élő kockává avatták. A falu legényei egy óriási malomtáblát vágtak ki a falu gyepén, lehetett vagy negyedholdnyi, nagy fehér meg fekete kövekkel játszottak rajta. Kocka helyett mindig egy gyereket választottak, aki elkiáltotta, hogy melyik kerüljön sorra, a szerint, hogy milyen kártyalap volt a kezében. Mikor meglátták Jamest, az egyik elordította magát: - Halló, idegen gyerek van itten, nagy szerencsénk lesz ma este.
Így aztán Jamest egy magas emelvényre ültették háttal a játékosoknak és halálbüntetés terhe alatt ráparancsoltak, hogy egymásután kiáltson hatost, hetest vagy disznót, ahogy éppen eszébe jutott. A szegény gyerek rémültében engedelmeskedett és ekkor hallotta életében először a káromkodásoknak azt a változatos gyűjteményét, amelyekben a zöld sziget olyan termékeny és találékony, hogy hozzá képest egész Európa meddő és monoton. A káromkodásoknak ez a cifra koszol új a bizonyára mulattatta és elszórakoztatta volna, ha egymás fejéhez csapkodták volna a legények, de bizony, ez átkozódások neki szóltak, valahányszor olyan számot talált mondani, ami nem tetszett meg