Új remény
()
About this ebook
Reviews for Új remény
0 ratings0 reviews
Book preview
Új remény - Comtes de Noailles
Comtesse de Noailles
ÚJ REMÉNY
fordította
Házsongárdy Gábor
GYULA, 2017
DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ
www.digi-book.hu
ISBN 978-963-398-584-7 EPUB
ISBN 978-963-398-585-4 MOBI
© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2017
a mű eredeti címe: La Nouvelle Espérance
első kiadás: 1903, Párizs
Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései
Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.
Mottó:
Ó én lelkem, megadtam neked
a jogot, hogy mondjad nem
, mint
a vihar és mondjad igen
, mint a
tiszta ég mondja igen
.
Nietzsche
ELSŐ RÉSZ
A nő változik és mégse változik.
Michelet
I.
Száraz reggel volt, csakúgy csikorgóit a hideg. Mintha szenvedett volna a fagyos sűrű levegő, mintha titkos repedést viselt volna magán a nagy nyomástól. Csend feküdt a sétányokra és tapadt hozzájuk titokzatosan; nem zajtalanság némasága volt ez, hanem valami önmagában való dermedtség.
Időnként végigsöpörte a Muethe és Passy sarkát, a Bois de Boulogne vidékies elejét a mezők csípős, szomorú szele.
Két nő haladt a maga pusztaságában is szép úton, egy kopasz élősövény mellett. Le- és fel járkáltak, elsétáltak és vissza ugyanazon az úton, amely nagyon tetszett nekik.
Az egyik mohón szívta be a havas levegőt, mintha mélységes mély szomját akarná oltani vele, a másiknak sima nézésében egyszerűbb, egyenletesebb lélek tükröződött.
Félszavakból megértették egymást és meghittség volt hallgatásukban, de azért meglátszott, hogy nem egy vér folyik ereikben.
A magasabbik huszonhárom, huszonnégy éves lehetett, - Sabine-nak szólította a másik, - sovány magas volt; arca selymes, sápadt, haja puha, kékesfekete; szeme sötét, égő és bársonyos, pupillája körül a hold kékes fényében játszott a szem fehérje. Szemeinek tüze melegséggel árasztotta el a fiatal asszony egész alakját.
Kísérőnője húszéves lehetett és sógornője volt, Marie de Fontenay, az asszony férjének húga.
Ő is szép volt, tiszta arcával, gesztenyeszínű, fényes hajával, finom szájával és kedves nevetésével. Félénk, keresetlen tekintete mögött elfogódottság rejlett.
Kissé elfáradtak mindketten a gyors sétában, leültek egy padra és szótlanul néztek maguk elé.
Lélekzetük fehér ködfelhőt vont fátyolukra. Élvezettel nézték a külvárosias Muethe vidékét, melyet annyira szerettek.
A szomorú pázsit és kopasz fák fölött, mint valami nagy kétágú villa közt, kandikált ki az ég. A puszta, fagyos földhöz néhány fűszál között száraz virágok tapadtak. Itt-ott egy-egy kőszobor nyúlt felfelé, mint a langy fehér lehelet. A csend, a dermedtség foszlányokban lebegett a kiskertek közepén kihaltan álló villák között. A távolban egy pavilon, amelyben zenéltek nyáron, a hidegtől szinte omladozni látszott,
A fák mögött időnként villamos kerekei csikorogtak élesen.
Mademoiselle de Fontenay gyöngéden megfogta sógornője kezét, aggódó gyöngédséggel nézett rá és azt kérdezte:
- Mit csinálsz ma, Sabine?
- Semmit, - mondta madame de Fontenay. - Pihenek, olvasok; lehet, hogy sétálok is még egy kicsit, öt órakor aztán hozzám jösz teára. Ott lesznek Henri, Jerome és Pierre is.
Madame de Fontenay azt mondta, hogy nem csinál semmit, mert úgy érezte, hogy ami nem nyilvánul meg elég erőteljesen, az semmi. Nem érezte ugyan szerencsétlennek magát, nem is vágyódott semmi után, de egyhangú, szürke életét olyannak látta, mint egy világos pillanatot mély álom közepette, mint az éj szétszórt sugarát.
A fiatal leány azt mondta, hogy szívesen megy teára Sabinhoz, előbb pedig festeni fog. Aztán hozzátette:
- Mondd Sabine, alapjában boldog vagy?
- Boldog, - felelte a fiatal asszony határozottan, de határozatlan pillantást vetett befelé, lelkébe, - boldog.
És mert nem találta önmagában azt, amit keresett, mert elszállott belőle az emlékezés és vágyódás, úgy tetszett, hogy valóban boldog így.
Arcán, szeme körül néhány szomorú vonás, a mozdulataiban felvillanó és gyorsan lankadó erő, valami izgatott, fel-feltörő, de elsimuló szomorúságról beszéltek.
- Tudod, Marie, - szólalt meg ismét, - mióta annyi szenvedtem szegény kis leányom születésével és halálával, nem nagyon tudom, mi az öröm, de azért mégis boldognak érzem magam, legalább azt hiszem. A nyugalom, a biztonság, védettség érzése, az a tudat, hogy őrködnek fölöttem, hogy csak enyhén érint az élet, elengedhetetlenül szükséges nekem és elégtétellel tölt el, ami talán boldogság is.
- De olyan szomorú vagy néha, Sabine…
- Meggondolt vagyok, komoly, azt hiszem, ez az igazi természetem, de néha egy-egy- pillanatra felvillan bennem egy egészen más, bolondos, szegény leány emléke, aki nevetett és sírt, és majd meghalt a boldogságtól.
Felemelte fátylát, hogy semmi se gátolja tekintetét.
- Látod, Marie, - mondta, - akaratos voltam, sötét, melankolikus és olyan heves, olyan makacs, hogy a sors csak nézett, de nem nyúlt hozzám, mert félt tőlem… Aztán egyszer engedtem, ellágyultam; nem tudtam, mit akarok, mit nem és akkor minden rosszra fordult, jöttek a bajok, betegségek, szerencsétlenségek mindnyájunkra…
- De most már jobban vagy, úgy-e? Már nincs így? - kérdezte a fiatal lány és szeme a másik szívéig hatolt.
- Nem, - mondta Sabine, - már nincs úgy; vannak egész jó óráim is, különösen esténként, mikor már ég a lámpa. Olyankor úgy érzem, hogy semmi sem mozdul többé körülöttünk; csak éppen azt nem tudom, miért él az ember. Mondd, te tudod?
Marie Sabine karjára hajtotta fejét, hajának fénye összeolvadt sapkája szőrméjével és engedelmesen mondta, hogy igen, ő tudja, hogy azért élünk, hogy kitartóan, buzgón ápoljuk, fejlesszük elménket és lelkiismeretünket, hogy ő szigorúan fegyelmezi tudásvágyát és éppen ezért teljes mértékben élvezi az olvasmányokat, a festészetet.
- Azt hiszem, - mondta és lehunyta kissé szempilláját, mintha el akarná rejteni szemébe villanó lelkét, - azt hiszem, hogy a szelídség és kötelességtudás az igazi boldogság. Úgy érzem, hogy amit cselekszem, nemcsak az én külön, magában- álló feladatom, hanem része egy nagy rendes munkaóra mozgásának… Mikor tanulmányokat végzek vászonköpenyemben, amelyet kinevetsz, az a benyomásom, hogy olyan vagyok, mint a szerzetes a maga cellájában, és ha nem is láthatom a többi szerzeteseket a többi cellákban, de ott vannak és mindnyájan egy közös zárdában élünk a világon, mi boldog munkások, akikben nincs hiúság.
- De a levegő, az öröm, - mondta Sabine, - a szomorúság, amelynek akkor adjuk át magunkat, amikor akarjuk, a bolyongás a szép, szomorú, homályos tervekkel, a jó, hosszú nevetés, de főképpen a sóhaj, olyan erős...
Ó, te kis bolond, - mondta a fiatal leány és átölelte Sabine-t, és óvatos kézzel, kissé behajlított ujjakkal tartotta, mint valami arany csecsebecsét, - énnekem is vannak nagy örömeim. Mikor becsuktam könyvem, füzetem, jutalomnak érzem a levegőt, amit beszívok. Valami azt súgja bennem : «A feladatot elvégezted, menj játszani».
- Igen, - szólt ismét Sabine, - én is éreztem ezt régebben, mikor még nem volt annyi bánatom. Most neheztelek…
- Haza kell mennünk, - kiáltott fel Marie ijedten, miután órájára nézett. - Anyám már vár.
Felálltak és elindultak.
Marie mintegy elkülönülve prémjébe, muffjába, lehajtott fejjel ment szembe a hideggel, többet nem szólt, mintha a fénytelen levegő néma, halott kérget vont volna teste körül. A fiatal leány fázósan keresett védelmet a hideg ellen, míg madame de Fontenay ezüstszürke, széles, rozsdás levelekkel koszorúzott kalapjában, lágyan leomló puha kabátjában Pomona vagy Flóra szobrához hasonlított, amelyet nem burkol be teljesen se lomb, se zúzmara, amely az északi szélben is megtartja nyári alakját és a fiatal asszony ragyogó szemétől besugárzott arca meztelenül, a maga érzékenységében bontakozott ki ruházatából.
Amint hazafelé haladtak az úton, egy verkli hangja ütötte meg fülüket, a törött hangok, mintha valami vas- és üvegzongorából keltek volna életre, töredezve zörögtek tova.
Nem lehetett látni a verklit, sem a verklist, egy szomszédos kis utcában lehettek, de Sabine olyan élénken látta őket, mintha kivágott képként ragasztották volna a sárgafüstös égre a koldust a kapu homályában, a fekete, egyik oldalán vörös posztós ládájával, rajta a kis kéregető tállal.
És a dal koldulva, nyomorúságosán botorkált, nem volt benne semmi érzékiség, pedig a nyáron divatozott dallamokból állították össze; gyenge, köhécselő zene volt, amely meghűlt, ahogy felfelé szállt a téli hidegben: leláncolt zene, amely arról beszélt, hogy az emberek nem ismerik a szerelmet, mikor a föld fagyos, mikor nincs menedékhelyük, nincs terített asztaluk, kenyerük, nincs holdfényes éj, amely meleg és világos, mint a szoba, nincs hajlék, nincs puha pamlag, nincsenek illatok…
Madame de Fontenay arra gondolt, hogy télen a szegények nem érnek rá a szerelemre, télen csak azok szeretnek, akiknek megvan a maguk megélhetésük, csak azok szeretik az önkívület, a hév halálos játékát…
Szomorú szemét Mariéra emelte. A fiatal leány nem értette meg barátnője gondolatmenetét és egyszerű szánakozó pillantással felelt, aztán sóhajtva mondta:
- Vajon hol lehet az a szerencsétlen? Milyen rossz szokás, hogy soha sincs pénz nálunk.
Most megérkeztek a házhoz, melyben de Fontenay kisasszony lakott anyjával, nem messze Sabine lakásától. Nevetve váltak el egymástól, hosszú, a szokottnál melegebb kézszorítással.
Madame de Fontenay meglassította lépteit, amint otthonához közeledett.
Gyönyörködve nézte a kis palotát, amely felé haladt, az ablakok rácsára függesztett virágládákat.
Amint kinyitotta a kaput, kissé falusias, friss, ünnepélyes előcsarnokba lépett. A falakon rézfogasok, rajtuk férfikalapok és sétapálcák.
A fiatalasszony szerette a hazaérkezés érzését, a szobák nyugalmát, ahol az utca távoli, halk lármája remegett.
Férjéhez ment, aki éppen könyvei rendezgetésével foglalkozott, kézen fogta, úgy vitte magával az ebédlőbe és leült az asztalhoz szembe vele.
A férfi gépekről beszélgetett, hajlamosságból foglalkozott velük, a szikratávíróval, a repülőgéppel. Az asszony nem nagyon figyelte, nem gondolt semmire. Ha lett volna egy kis energiája, felelhetett volna néha, tettetett érdeklődéssel, de igazán igen fáradt volt és nem tudott gondolkozni.
Amint vége volt az ebédnek, Sabine és M. de Fontenay egy tágas, zavaros szobába mentek fel, melyet atelier-nek neveztek. A fiatalasszony végigdűlt a pamlagon, míg férje, miután elszívta szivarját és megitta feketéjét, kifejtette aznapi programját és gyöngéden elbúcsúzott.
Sabine itt töltötte ideje legnagyobb részét tevékenykedve és szenvedőn, leült, felállt, kinyitotta és becsukta a könyveket, legtöbbször lehevert a selyemkerevetre, kellemes mélázásban, melybe finom tompultság mellett a nyugalmas, egyenletes órák élvezete, meg egy kis halálfélelem vegyült.
Lénye belefáradt gyermekkora élénk szenvedélyességébe, a gyors férjhezmenés sodrába, egy szerencsétlen anyaság szenvedéseibe, és így pihent a puha délutánok ölén, ide-oda ringatózva az alig-alig élés gyönyörűsége és az érzéki halálfélelem között.
Sabine egyszerűen és tisztán képzelte el az örömöt és a halált, abból, ahogy szerette a meleget és félt a borzongástól. Amint így mélázott órákon át, visszaemlékezett heves, önkényes gyermekkorára, energikus, forró kisleány szívére, amelyre most értetlenül, csodálkozva gondolt vissza, mintha egy gyermeknek jutna eszébe, hogy valaha szenvedélyes asszony volt.
Hétéves volt, mikor anyja meghalt. Ritkán látta ugyan közel, maga mellett, mégis kétségbeeséssel gyászolta egész koraérett, telített kis lelkéből, amely már megérezte a halálban a félelmest, a különöst, a lealázót.
Napokig nem evett és a gyermekek szótlan, beletörődő megdöbbenésével fogadta ezt, mint akik nem értik, milyen erő az bennük, amely nem akarja, hogy tovább éljenek. A fizikai fájdalomig, a lelki zavarig felfokozott érzékenységével ott nőtt fel apja, M. de Rozéé, mellett, akinek közömbös nemtörődömsége, nyersesége, kesernyéssége, finom, bonyolult intelligenciája bámulattal töltötte el leányát, de gyöngédebb érzelmeket nem ébresztett benne.
Csodálatos gyermekkora volt, titokzatos, szerelmes, kétségbeesett, bölcs és szenvedélyes.
Nincs az a zárda, amelyben szigorúbb szabályokkal fegyelmeznék a vágyat, a törekvést, az álmokat, az idegek végső feszültségéig, a testi egyensúly megbontásáig, mint ahogy Sabine élt tizenhárom éves korában. Sötét, nyomasztó szobában tartották, ott írt, olvasott, zongorázott, álmodozott esténként egy szentimentális, ködös és szemérmes német nevelőnő mellett, aki hajdani jegyessége fölötti kesergésével, meg a szerelem szépségével töltötte meg növendéke fejét, nem is gondolva arra, hogy ez valamilyen összefüggésben lehetne a kábulattal, a kéjjel.
De Sabine francia apjától öröklött túlzott precizitása mellett, olasz anyja heves vérét érezte ereiben és mohó, homályos örömmel élvezte az emlékeket.
Esténként dolgozóasztalára könyökölt, kezére hajtotta fejét, ott a nyomasztó, sötétvörös tapétás, szomorú, diófabútoros szobában, úgy adta át magát a tompa izgalmaknak, kéjelgett a nevelőnő búsongásaiban, a találkozás, az esküvések, a kis würtembergi városka terein, kertjeiben tett séták vázolásában, a fiatalember hűtlenségében, amint elhagyta halálosan szomorú menyasszonyát, aki ezután már csak emlékeinek élt.
Egész legendakor vette körül a szerelem fényében sugárzó nevelőnő alakját.
Abból, ahogy a nevelőnő nagyra becsülte önmagát az átéltekért, megértette Sabine, hogy a szenvedély lendülete és hanyatlása a sors büszkesége és méltósága.
A szenvedély tiszteletében nőtt fel, tanulmányaiban csak a történelem izzó részei ragadták meg figyelmét, az arcok szenvedélyes vonásai, Héloise-ről álmodozott meg Jeanne d’Arcról, elképzelte, hogy szerelmi