Donadieu Mária
()
About this ebook
Philippe nagy magányosságban élt és nem voltak rokonai a modern francia írók között. Ez magyarázza meg a feltűnően hűvös fogadtatást, melyben része volt. Az új francia írói nemzedéknek a könnyű szórakoztatás volt a főcélja, többnyire mesterkéltek, virtuózkodók lettek, műveik mesterséges illatot, egzotikus parfümöt árasztottak. Philippe volt talán az egyetlen őszinte, természetes író közöttük, az egyetlen őstehetség. Stílusa is teljesen egyéni, csodálatosan jellegzetes. Egyszerűn, csendesen peregnek a szavak, kissé monoton, szaggatott ritmust követve, de hirtelen megélénkül az ütem, fellángol egy-egy szó, kivirágzik a mondat, kifejlődik a dallam, forró, színes képek kergetik egymást, a legmagasabbra fokozva a hatást. Az egymást követő hasonlatok különösek és meglepők. Philippenél ragyogóbb, szárnyalóbb, magával ragadóbb képzelete még alig volt írónak. Igaz, hogy ez a képzelet olykor fegyelmezetlen, magát az írót is megrészegíti, s ide-oda csapong, úgyhogy nehéz követni merész ugrásait, de mennyi fiatalos, üdítő hév van e rakoncátlanságban. Philippe mindössze kilenc könyvet írt, melyek közül a Bubu de Montparnasse a legismertebb. De én ennél is jobban szeretem elbeszélő kötetét, a Dans la petite ville (megkapóbb paraszttörténeteket alig írtak Maupassant óta) és legnemesebb regényét, a Marie Donadieu-t. (Bókay János)
Reviews for Donadieu Mária
0 ratings0 reviews
Book preview
Donadieu Mária - Charles-Louis Philippe
Charles-Louis Philippe
DONADIEU MÁRIA
fordította
Bókay János
GYULA, 2016
DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ
www.digi-book.hu
ISBN 978-963-398-705-6 EPUB
ISBN 978-963-398-706-3 MOBI
© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2016
a mű eredeti címe: Maria Donadieu
a borító Paul César Helleu (1859 - 1927)
festménye részletének felhasználásával készült
Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései
Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.
Charles-Louis Philippe¹
Charles-Louis Philippet kevesen ismerik nálunk, s ezen nem is csodálkozom, hiszen haláláig Párizsban is alig ismerte a nagyközönség, mert a kritika, melynek elismerése - különösen Párizsban, ahol tucatjával jelennek meg naponta a könyvek - föltétlenül szükséges egy fiatal író felfedezéséhez, csökönyösen hallgatott róla. Pedig az írók, kritikusok ismerték őt jól, egymásnak adták könyveit, egymás közt elragadtatással beszéltek róla, tudták, érezték, hogy vele egy ragyogó tehetséggel lett gazdagabb a francia irodalom. De… igen, azt kell hinnem, hogy féltek tőle. Mert más volt mint ők, mélyebb, emberibb, izmosabb náluk. Nem merték felfedezni. A legkegyetlenebb művészsors jutott Philippe-nek osztályrészül: halála után lett híressé.
Charles-Louis Philippe 1874-ben Cérillyben született. Atyja egyszerű falusi varga volt, aki, mint mindazok, kik alig értenek az olvasáshoz, áhitatos tisztelettel viseltetett a könyvek iránt. Fiából művelt embert akart faragni. Így lett Philippe a monluconi líceum növendéke, ahol, mint kitűnő tanuló, tandíjmentességet nyert. A vézna, félénk kis diák kalandos, nagyszerű életről álmodott: tengerész akart lenni, tengernagy, aki a végtelen kék tengeren bekóborolja a világot és úszó seregek fölött rendelkezik. Az irodalom, művészet csodálatosképpen még egyáltalában nem érdekelték. Mint gyenge, félszeg parasztgyerek nem volt népszerű iskolatársai előtt. Gúnyolták, évődtek vele. De hatalmas pártfogója akadt egyik nagy tekintélynek örvendő osztálytársában, Marcel Batilliatban (a későbbi regényíró), kihez benső barátság fűzte. A líceum elvégzése után Philippe Párizsba került, ahol folytatni akarta tanulmányait. Mérnöknek készült. De csakhamar - alkalmasint pénzügyi okokból - felhagyott a tanulással és állást vállalt a városházán. Csatorna- és vízvezetéki ügyeket intézett. Később a kirakatok ellenőrzését bízták rá, s ez már jobban megfelelt egyéniségének. Kedvére kószálhatott a boulevard-okon, megbámulhatta a fényes boltokat és elcseveghetett a kis midinettekkel, kiket szeretett, mert egyszerűek voltak, kedvesek, mesterkéletlenek, szegények és szánalomra méltók.
Minden szegény, egyszerű, sorsüldözött embert szeretett Philippe, nemcsak mint író, hanem mint ember is. Csak közöttük érezte jól magát, mert ő is közéjük tartozott. A gazdagokat nem szerette, nem mintha irigyelte volna gazdagságukat, hanem mert ezek egy más, előtte ismeretlen világhoz tartoztak: nem értette őket, nem érezte bennük a testvért. Semmi sem jellemzőbb Philippe-re, mint az a néhány sor, amit egyikbarátjának írt: »Mindent szeretek, de különösen azokat szeretem, akik szenvednek. Egy szép fiatal lány és nagyanyja közül nekem kedvesebb a nagyanya, mert öreg, mert szenved és mert nemsokára meg fog halni.«
Philippe természetének alapvonásai a jóság, az igazságérzet, a másokkal való együttérzés, a könyörületesség, a bátortalanság és a szinte betegességig menő érzékenység. Beszéd közben minduntalan elpirult. Tragikusan fogta fel az életet, a nőket, a szerelmet. Voltaképen imádta a nőket, bár szerette volna őket gyűlölni és megvetni tudni, mert sokat szenvedett miattuk,s ahelyett hogy ő uralkodott volna fölöttük, ők uralkodtak fölötte. Gyenge volt a nőkkel szemben, pedig erős, kegyetlen szeretett volna lenni. Íme két ifjúkori levele: »Gyakran mondogatom magamnak, hogy ha valaha bírni fogok egy asszonyt, nagy fájdalmakat fogok neki okozni, hogy megbosszuljam azokat a szenvedéseket, melyeket a nők okoztak nekem. Megcsókolnám azt a férfit, aki veri a szeretőjét. Megölném azt az asszonyt, aki megcsalja kedvesét…« -
»...Megmondtam már neked, hogy csak az érzékeny lelket látod bennem, nem pedig az erős férfit. Itteni barátaim, kik naponta látnak, tudják rólam, hogy erős vagyok, telve kitartással, merészséggel és szilaj akarattal. Kell hogy ezt te is tudjad és ne tarts jó fiúnak, hanem vedd tudomásul, hogy hidegvérrel gálád és sötéttetteket tudnék véghezvinni, csak azért, mert így határoztam.« Ilyen szeretett volna lenni Philippe, épen mert érezte és szégyellte gyöngeségét.
Pedig milyen más volt, milyen szelíd, milyentürelmes, talán kissé naív és szentimentalizmusra hajló. Persze nem lehetett szerencséje a nőknél: csak barátjuk, pajtásuk, bizalmasuk volt, kiöntötték neki szívüket, s ő vigasztalta, bátorította őket. Külseje sem volt hódító: alacsony volt és sovány arcát eltorzította egy kegyetlen operáció okozta sebhely. De testi gyöngeségét makacs szívóssággal ellensúlyozta s olykor csodálatos erőkifejtésekre volt képes. Szeretett kérkedni erejével.
Szegény Philippe! Semmiben sem volt szerencséje. Falun született, nevelkedett, imádta a falut, az egyszerű, komoly falusi népet, és Párizsba szakadt, idegen emberek közé, Párizsba, ahol semmit sem szabad nagyon komolyan venni. Eső mindent komolyan vett. Az apostolok fanatikus hitével írt; minden egyes művét a szívéből tépte ki, az utolsó szóig halálosan őszinte regényekkel állt a párizsi közönség elé. Nem ismerte a sikert, csak langyos elismerést és vállveregetést kapott. A pénz örömeit sem élvezhette, nélkülözött, nyomorgott, azok a nők pedig, akik után igazán vágyott volna, elérhetetlenek voltak számára.
Charles-Louis Philippe első művei 1905 körül jelennek meg a Plume és a Bibliothéque de l'Association kiadásában. Akkor már irodalmi összeköttetéseket is keres. Megfordul Stéphane Mallarmé, az ünnepelt költő házánál és a Café des Lilas művésztársaságát is felkeresi. Írói és művészi körökben lassan-lassan kezdik már ismerni, a Quatre histoires de pauvre amour című könyvével bizonyos feltűnést is kelt, de az elismerést csak első nagy regénye, a Babu de Montparnasse hozza meg neki. A figyelem mindinkább ráirányul, Jehan Rictus (a montmartre-i költőkirály, akit közönségünk Ady Endre gyönyörű fordításaiból ismer) elragadtatással nyilatkozik róla, André Gide (Wilde Oszkár volt barátja) a Mercure de France-isták felkapott regényírója) barátjává fogadja, sőt összeköttetésbe kerül Edouard Ducoté-val, a fiatal írók lelkes és nemes szívű pártfogójával is. De az elismerés, a teljes elismerés, csak a kávéházi művészasztalok körülhangzik el, a nyilvános kritika mélyen hallgat róla, vagy ha nagyritkán mégis megszólal, kifogásolja stílusa darabosságát, csiszolatlanságát (?) és műveltsége hiányosságait. Mi az oka ennek? Egyetlen oka van: Philippe nem csatlakozott egyik irodalmi klikkhez sem.
Philippe naturalista, de naturalizmusát a legtisztább lirizmus szövi át; az életet írja le, az életet, úgy, ahogy van, vagy még inkább: úgy, ahogy azt ő látja. Ahogy a mindennapi benyomásokat átszűri gyengéd, megértő lelkén, a valóság megenyhül, rátapad a költészet hímpora. Minden, ami vele és körülötte történik, visszhangot kelt benne, minden emberi cselekvésben, vágyban, érzésben ott látja a tragédiát, saját tragédiáját. Mindent magára vonatkoztat s így mindent átérez. Az életben nem a rendkívülit, csodálatosat keresi, a látszólag jelentéktelen megszokott, köznapi dolgok közelebb állnak hozzá. Sohasem a történet érdekli, hanem a történet hőse. Két egymás mellé sodort ember (bármilyen emberek lehetnek) lelki élete, szerelme, vágyai, küzdelmei és csalódásai - a legnagyszerűbb regénytéma számára. A szín sem fontos: akár a piszkos párizsi boulevard, vagy egy szűk kis padlásszoba is megfelel.
Sokan Dosztojevszkijhez hasonlítják Philippet, de ha Philippe irodalmi nézetei olykor eszünkbe is juttatják a nagy orosz írót, legföljebb távoli lelki (nem pedig írói) rokonság van közöttük:Philippe nem boncolja, elemzi, magyarázza alakjait, nem vizsgálja a pszichológus nagyítójával cselekvéseik indítóokát, mint ahogy azt Dosztojevszkij teszi, hanem egyszerűen odaállítja, aprólékos gonddal lemásolja őket, minden érzésükkel,egész életükkel, de nem kérdez, nem von le következtetéseket és nem ítél. És minden sorából, bármit is ír, meleg erotika sugárzik, ami teljesen hiányzik Dosztojevszkij írásaiból. Philippe csakugyan igen nagyra tartotta Dosztojevszkijt, lehet, hogy ez vezette félre az összehasonlításokat túlságosan kedvelő esztétikusokat.
Philippe regényhősei nem költött alakok, valamennyit személyesen, sőt bizalmasan ismerte. S mivel közöttük élt, regényeiben is velük érez, szereti és sajnálja őket, velük szenved, szeret és küzd. Stuart Merrill írja, hogy például a híres Bubu kedvesét ő maga ragadta ki annak befolyása alól és tette lehetővé számára, hogy távol Párizstól új, tisztességes életet kezdhessen.
Mik voltak Philippe irodalmi nézetei? Saját szavait idézem:
»...A regény az a műfaj, mely a legtöbb dolgot felöleli és melynek fejlődése elé határtalan várakozással tekinthetünk.
Mindig úgy tekintettem a regényt, mint valami gyónást. Egy munka első kelléke, hogy kifejezője legyen az író életének. Rettenetesnek tartom, ha az író valamilyen rendszert alkot magának (itt Zolát említi). Nem! Az ember még csak azt sem mondhatja meg, hogy tíz éven belül mit fog írni. Vájjon tudhatjuk-e, hol leszünk tíz év múlva? Annyi előre nem látott esemény keresztezi a férfi életét…
En a magam részéről nem valamilyen gondolat kifejezőjeként fogom fel a regényt, hanem mint valami lüktető, eleven, valóban létező dolgot. Érthetetlenek előttem az irány-regények. Igazán különösnek tartom, hogy valaki regényt mer írni szociális vagy lélektani tanulmányok ürügye alatt. De igenis kötelessége a regény-írónak, hogy felelevenítse azokat a személyeket, akiket látott. Éreznie kell őket, tisztába kell hogy jöjjön cselekedeteik indítóokával. Az ember logikus lény: ilyen vagy amolyan, mert nem tud más lenni. Es a regényírónak úgy kell leírni alakjait, mintha önmagáról volna szó: a bensőtől kezdve egész a külsőig. Főleg pedig szeretnie vagy gyűlölnie kell őket, ami ugyebár egyre megy.
Mikor Bubu-t kigondoltam, eleinte visszataszító alakot akartam csinálni belőle. Később aztán megértettem, megismertem származását, szenvedéseit, láttam, milyen állást foglal el az élettel szemben, és szeretni kezdtem.
Manapság, ha tanítómestereket akarunk találni, orosz írókat kell keresnünk, olyanokat, mint amilyen Dosztojevszkij, vagy vissza kell mennünk Stendhalig... Tagadhatatlan, hogy vannak francia íróink, akiket nagyon szeretünk, de nincsenek útmutatóink. Nagy magányban élünk. De ez a magány pompás. Ez annak a jele, hogy nemzedékünknek alkotnia kell valamit, és arra ösztökél, hogy a magunk tanulmányozása közben ne fedezzünk fel magunkban senkivel sem rokonságot.
Nem hiszem, hogy szükséges volna, hogy az írónak kultúrája legyen. Egy vadembert, egy barbárt látok az íróban. Inkább azon kell lennie, hogy felejtsen. Persze, azért szükséges, hogy ismerje anyanyelvét és értse a módját, hogyan kell kitűnően megírni egy könyvet.«
Igen, Philippe nagy magányosságban élt és nem voltak rokonai a modern francia írók között. És ami még ennél is rosszabb, nem is keresett rokonlelkeket. Ez magyarázza meg a feltűnően hűvös fogadtatást, melyben része volt. Az új francia (párizsi) írói nemzedéknek a könnyű szórakoztatás volt a főcélja, vagy azok, akik elvétve magasabb célokat kerestek (lásd a Mercure de France-csoportot), többnyire mesterkéltek, virtuózkodók lettek, műveik mesterséges illatot, egzotikus parfümöt árasztottak. Philippe volt talán az egyetlen őszinte, természetes író közöttük, az egyetlen őstehetség.
Stílusa is teljesen egyéni, csodálatosan jellegzetes. Egyszerűn, csendesen peregnek a szavak, kissé monoton, szaggatott ritmust követve, de hirtelen megélénkül az ütem, fellángol egy-egy szó, kivirágzik a mondat, kifejlődik a dallam, forró, színes képek kergetik egymást, a legmagasabbra fokozva a hatást. Az egymást követőhasonlatok különösek és meglepők. Philippe-nél ragyogóbb, szárnyalóbb, magával ragadóbb képzelete még alig volt írónak. Igaz, hogy ez a képzelet olykor fegyelmezetlen, magát az írót is megrészegíti, s ide-oda csapong, úgyhogy nehéz követni merész ugrásait, de mennyi fiatalos, üdítő hév van e rakoncátlanságban.
Philippe mindössze kilenc könyvet írt, melyek közül a Bubu de Montparnasse a legismertebb. De én ennél is jobban szeretem elbeszélő kötetét, a Dans la petite ville (megkapóbb paraszttörténeteket alig írtak Maupassant óta) és legnemesebb regényét, a Marie Donadieu-t.
Charles-Louis Philippe 1909-ben halt meg, harmincnégy éves korában, gyötrelmes szenvedés után, félig bénán és vakon, nagy nyomorban és - csaknem ismeretlenül. De közvetlenül halála után gyűjtést indítottak szobrára…
ifj. Bókay János
¹ Mivel a kiadót az a szándék vezette, hogy e gyűjtemény keretében Ch.-L. Philippe-nek ezt a világhírű regényét a magyar olvasóközönség mennél szélesebb rétegei számára hozzáférhetővé tegye, kénytelenek voltunk a regény egyes kényesebb részleteit kihagyni. Szépségéből a mű ezzel nem veszít semmit, minthogy a kihagyások főleg egyes mondattöredékére és kifejezésekre szorítkoznak s a regény művészi egységét semmiképpen sem bontják meg. De meghoztuk ezt a fájdalmas áldozatot, hogy a munka akadálytalanul megjelenhessék. (az első kiadás kiadói megj.)
ELSŐ RÉSZ
I.
- Nézd csak, milyen szép - kiáltott a nagymama.
A nagyapa az ebédlőben melengette tagjait. Felállt és így felelt:
- Megyek és leveszem a facipőimet, nehogy felébresszem.
A kislány különben is kitakaródzott.
- Jó, hogy megnéztem. Ezek a szegénykék egykettőre náthát kapnak! - mondta a nagymama.
Egy bárányt adtak neki, mert sírt! Ahogy mozgatható fejét ingásba hozta, a bárány hangot adott. A leányka felkiáltott:
- Hallod, nagymamuska, úgy csinál: hu!
Es rögtön rá hátrahanyatlott, egy megkezdett mozdulat közepén. Karját szétvetette. A bárány ölében aludt.
Mária volt a neve, Lujzának is hítták, de többnyire Zizette-nek szólították. Csöppnyi ágyában csakugyan becéző szócskához hasonlított. A nagyapa nem tudta megállni: meggörnyedt, arcával föléje hajolt és megkockáztatott egy csókot. A nagymama felfortyant:
- Hagyd már abba!
Az öreg elnevette magát.
- Csak aztán fel ne ébresszem a horkolásommal - mondta.
Felesége vállat vont.
- Szakasztott olyan gyerek vagy, mint ő. Ez ugyan ne gátoljon a lefekvésben. Gyorsabban megszokja, mint ahogy te leszoksz róla.
Békésen lefeküdtek: mozdulataik harminc év óta ugyanazok voltak. A férfi egyszerre vetette le zubbonyát és mellényét, s minthogy nadrágtartót nem viselt, feleségének alig maradt ideje, hogy így szóljon:
- Hát te már ágyban vagy?
Az öreg két nagy meggondolatlanságot köve-tett el életében: húszéves korában megnősült, mert ilyen volt a vére. A tizenhét éves Alexandrinet választotta, aki apjánál, Bourdon apónál szolgált, s mindennel szakított, kitéve magát annak, hogy valami bolondot tesz. A másik meggondolatlanság más természetű volt: megvásárolta egy öreg tőkepénzes rozoga házát, olyan árt fizetett érte, amilyet kértek tőle, mert a kert csábította. A házat lebontatta s egy emeletes kertilak-szerű épületet szerkesztett helyére, melyen a kő-művesek, ácsok és mázolok tizennyolc hónapon keresztül tanyáztak. Mindig ugyanazok építtetnek.
- Bourdon Basile sohasem fogja magát mérsékelni tudni - mondogatták a faluban.
Mivel egész nap a földeket járta, jól érezte magát az ágyban. Esténként levetette vastag sárga cipőit, pihentetésül fapapucsba bujtatta lábát és fejét a kandalló sarkának támasztotta.
- Mire gondolsz Basile?
- Ó, semmire: tűnődöm.
Nagyon szerette az ágyat s egy pillanatra átengedte magát a nagy gondolatoknak. A toll heve átjárta testét, a sajgó helyekre feküdt, majd észrevétlenül úrrá lett álomittas fején. Mert ötvenéves korában jó ha az ember elegendő időt szentel a pihenésre. Gondolatai olykor igen messze visszavezették.
Mivel öt lánya volt, sokat vesztett öntudatosságából. A tökéletes felügyelet, melyet lehetetlenség a szüzesség fölött gyakorolni, Lyon tőszomszédsága, mely ötszázezer lakosával mind-megannyi alkalmat nyújt a szerelemre, és a tizennyolc éves fiatal lányok állandó titkolódzásai megéreztették vele, hogy a nők életébe egy váratlan látogató szokott benyitni. Mindig félt, hogy nem mutat elég szigort. Legidősebb lányai hivatalnokokhoz mentek férjhez. A