Viaszfigurák

By Cécile Tormay

Halál - ez a témája Tormay Cécile Viaszfigurák című novelláskötetének. S legyen az tengeri, antik korba helyezett, vagy a Balkánon lecsapó, s legyen az tengeri, vagy hógörgeteg hömpölyögtette, meglett korút vagy gyermeket elragadó, egy közös bennük: a kihűlt test arca olyan, mint egy viaszfigura. Nem könnyű téma ez tehát, mégis hatalmas erővel ragadja meg és művészi magasságokba emeli a halál élményét az írónő. Ehhez a viaszfigurák csak statiszták, abban a hatásban, amit ezek a novellák az olvasóra gyakorolnak: megráznak, mert írójuk a legnagyobbak közé tartozik.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633986455

Book preview

Tormay Cécile

VIASZFIGURÁK

(1918)

GYULA, 2016

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-398-645-5 EPUB

ISBN 978-963-398-646-2 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2016

a címlap John Wilson Carmichael (1798 - 1868) The Irwin Lighthouse in storm raging

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

TARTALOM

Időtlen bolt

Fehér halál

A fuvola

A veszély

Boldogasszony Árkádiában

Az egyiptomi aranykígyó

Ő volt

Te csak dolgozzál

A mesekönyv kis hercegnője

Az apostol

Aeterna Hungaria

Időtlen bolt

Rozzant fekete fahíd vezetett át a folyón. Korlátja mellett ósdi, zöldüveges lámpák égtek. Burkolatán kísértetiesen kongott az emberek lépése. A híd alatt, az ívek sötét üregében megkétszereződött a kongás, olyan lett, mint a lélekharangok hangja. De az emberek nem vették ezt észre, és szüntelenül jártak a hídon, a szürke, hideg víz felett. Magukba zártan, idegenül mentek el egymás mellett. Félrefordították a fejüket, és a tekintetük sohasem változott.

Pedig az útjuk egy volt. Mindannyian az öreg város elnéptelenedett negyedébe igyekeztek, egy gyanús, kanyargó sikátorba, melynek túlsóvégében barátságtalan vén ház állt.

A ház félköríves, szúette kapuja, mely egészen megfeketedett az időtől, mindig zárva volt. A lépcső megrogyott. Az udvaron sem járt senki. Nyárban csenevész fű nőtt a kövek között, és az üres lakások ajtaját csupán a szél csapkodta. A lakók rég elmentek innen, vidámabb hajlékot keresni. Csak patkányok és pókok éltek még a házban és egy furcsa, kicsiny bolt, mely az íves fekete kapu mellett húzódott meg a falban.

Valahányszor vevő nyitott a boltba, alacsony ajtaja felett vijjogni kezdett a rozsdás csengő. A mennyezet nyomott és füstös volt. A padló süppedt, és a magas küszöbről zökkenve léptek a vevők a homályos helyiségbe,amelyben, mióta a legöregebb emberek emlékezni tudtak, görnyedten és változatlanul ült a magas székén a boltos. Ha szünetelt a munka, egy-kedvűen forgatta mállott üzleti könyvét. Ilyenkor a forduló lapok szele, egyenletes időközökben ingatta meg a kalmárasztalon a finom, idegen-szerű mérleg selyemszálon függő tányérkáit.

A falak mentén, mintha egymásba kapcsolódó kezek visszahajlított ujjai ropogtak volna, csontszerűen ropogtak a polcok. A szúette deszkákon, akárcsak egy ódon, kolostori gyógyszertárban, színes cserépedények álltak kialvó vörös felírásaikkal. Ha a bolt gödrös padlóján lépések jártak, az edények összecsörrentek, és hirtelen, édeskésen fanyar szagok szűrődtek át a dohos levegőn.

A polc felett egy óra ketyegett. Ez az óra titokzatos és ijesztő volt. Egyikmutatóján halálfej látszott, a másikon egy emberi szív. A szív mutatója csak a perceket jelezte. A halálfő mutatója többet győzött: az az órák felett uralkodott. És míg az idő rovásos lapján lankadatlan hajszában keresztezte egymás útját az élet és a halál két végzetes mutatója, a rozsdáscsengő egyre vijjogott az ajtófélfán.

Új jövevények érkeztek. A boltot idegenszerű alakok töltötték meg. Halálosan sápadt emberek tolongtak a homályban. Egyhelyben topogó lábak türelmetlensége, falhoz szorított testek súrlódása hallatszott.

A rémlátó, lázas izgalomban szinte félelmes volt a kalmár érzéketlen nyugalma. Bármi történt is körülötte, aszott keze nesztelenül dolgozott tovább, és hártyaszerű szemhéjai sohasem rendültek meg. Egészen mozdulatlanok voltak ezek a szörnyű szemhéjak, mintha ráfagytak volna az opálszínű szemgolyókra, eltakarva a csodálatos pupillák felét, melyekben nem merült el a külső világ képe. Minden kép csak a felületükön maradt, és mint sötétvizek jegének a tükréről, dermedten, holtan verődött róluk vissza.

Az emberek összeborzadtak. Hanem aztán, mikor intett nekik, azt hitték, hogy mosolyog, és megfeledkeztek mindenről. Könyörögni kezdtek. De ő nem hallgatott rájuk, mert ő senkit sem szeretett, senkit sem gyűlölt.

Ha férfival alkudott, aggastyán fejének vonalai közé rejtélyesen lágyelemek vegyültek, és leheletszerűen elragadó asszonyi arc suhant el az arca felett. Ha asszonnyal kötött üzletet, meglazult vonásait hirtelen fiatalerő kapcsolta össze, és ő a csábítás férfiarcú lárváját mutatta a vevőnek.

Férfiaknak asszonyarccal, asszonyoknak férfiarccal osztotta áruját a kalmár, akinek valamennyi vásárló más-más nevet adott. Voltak olyanok, akik Sorsnak hívták. De ő azért megértette, akárhogyan is szólították, mintha az ő neve lett volna mindennek a neve, ami után emberek vágyódtak, amitől emberek félnek. Megértette... És sietett, ha fel akarták tartóztatni, és sohasem felelt, hogyha hívták.

Most sem felelt. Ódon boltjában közömbösen árulta tovább azt, amit az emberek a maguk számára akartak. Részvétlenül mérte a boldogságot, és keverte-keverte, vegyítette, hogy többnek lássék.

Aztán fizetésre került sor. A kalmár felnyitotta mállott üzleti könyvét. Lélegzetfojtó csendben, lassan húzta végig mutatóujját a két rovaton: Tartozik... Követel... És a vevők verejtékes kínban fizettek roppant árakat.

Egy dús öreg bankár pénzért akart boldogságot vásárolni. A boltos nem adott neki. Pénzzel kisebbé lehet tenni a szenvedést és szebbé a boldogságot, de pénzen boldogságot venni nem lehet.

Egy fiatal, szerelmes király tört magának utat a tolongok között. A boldogságért még a királyoknak is fizetniök kell. Ő a koronájával fizetett...

Már mások jöttek a nyomában. Mások és újra mások. Öregek, ifjak, papok, színészek, nyers gyári munkások, előkelő dámák, parasztok, remegő iskolásfiúk.

Festett képű, céda leány állt a kalmárasztal előtt. Eddig cifra, zenés házakban, szennyes gyalogjárók szegletén, féllánggal égő utcalámpák alatt kereskedett a szépségével. És most a szépségével fizetett.

Egy katona lépett a nyomába. Fiatal volt, szinte gyerek még. A bátrak keresztjét akarta. Kék szeme világát adta érte.

A nagy államférfinak krétafehér lett az arca, mikor egy hideg, gyémánt-köves csillagért a becsületével kellett a boltosnak fizetnie. Utána valaki egy zacskó aranyért a szabadságát adta oda. Aztán szép pár fiatalemberre került sor. Mámorosán mosolyogtak, és szorosan fogták egymás kezét. Az alku hamar ment. A férfi, akitől nagyot várt a világ, ragyogó jövőjének kincséért vett boldogságot. Oldalán a lefátyolozott asszony tiszta, mocsoktalan múltjával fizetett.

Helyükbe új vevők tódultak. Fénylő nevek, szürke névtelenek. Erősen körvonalazódó alakok, elmosódott jelenések. Leghátul egy szegény kisvarróleány ácsorgott. Ő az egészsége árán vásárolt magának egy egyetlenvasárnapi délutánt betöltő, szegény kis boldogságot.

Megint szólt a rozsdás ajtócsengő. Vijjogott, huhogott, mint a halál-madár. Hosszú hajú deák botlott le a magas küszöbről. Kabátja rongyos ujjából kiált a könyöke. Égen-földön nem volt egyebe, csak a fiatalsága. És a deák éppen annak az árán akarta megvenni a maga boldogságát: az akadémiák koszorúját, a világraszóló hírnevet... Mire nagysokára kiért a boltból, megőszült a haja, meghajlott a háta. Öregember lett belőle.

A polc felett ütött az óra. Az emberek arca eltorzult, mintha a tompaütések valami iszonyatosra emlékeztették volna őket. Lázas sietséggel, eszeveszetten kapkodni kezdtek, de a boltos most is nyugodt maradt. Számára nem létezett az idő: ő nem nézett az órára soha...

Kinn ezalatt, a szűk sikátorok zavaros kanyargásában sötéten tapogatódzva közeledett az éjtszaka. Ahol a házakhoz ért, rajtuk hagyta feketeujja nyomát. A szél fütyölt, és a boltban, az ódon mécses kanócán önmagától kigyúlt a láng. Egy darabig tántorogva ingott, mint aki magasból ugrik, aztán erőre kapott. Ettől kezdve a láng az ajtónyílások légáramlása szerint szállt és emelkedett.

Sokszor ütött az óra. Az ajtó nyílásai ritkulni kezdtek. Már nem vijjogott a csengő, már nem jött új vevő. A mécses lángja is lassan megnyugodott. Kék világa derengve szőtte át a csendet.

A kalmár előregörnyedt és félig lehunyt, rideg szeméről élettelenül verődött vissza a temérdek kincsnek a képe, mellyel az emberek a boldogságukat megfizették. Egy darabig fásultan nézte keresetét, aztán két hideg kezével zöld kötényébe söpörte az egész nyereséget. Megfordult, és ijesztő, feltarthatatlan lépésével indult a bolt mélyébe, ahol egy falüregben fekete függöny alatt kicsiny ólomkarikás ablak rejtőzött.

A boltos feltárta az ablakot, és kihajolt a nyílásán. Alatta sötét, végtelen semmi volt... Csak egy pillanatig pihent meg a feneketlen semmi felett, aztán az ablakon át kifordította kötényéből napi keresetét.

Sikoltva, csörömpölve, örvénylő forgatagban zuhant alá az űrbe az óriási kincs: ifjúság, dicsőség, múlt és jövő, királyi koronák, szépség, szabadság, becsület, mindaz, aminek csak addig van értéke, amíg emberek tartják a kezük között.

Mikor odalentről nem szállt fel többé semmi nesz, a boltos becsukta az ablakot, és visszament az asztalához.

Ebben a pillanatban sóhajtás hallatszott a boltban. A szeglet irányából jött a sóhajtás, és mialatt a kalmár arrafelé nézett, elgondolkodva végighúzta ujjait a homlokán. Kezének árnyéka alatt laza vonásai hirtelen a csábítás férfiarcú lárvájává tömörültek össze. így fordult a vevőhöz, és emlékezetében ekkor felderengett, hogy már reggel óta, tegnap óta... talán régtől fogva látta azt az alázatos, várakozó árnyat, amely most felsó-hajtott. De vannak olyanok, akiket a kalmár nem vesz észre mindjárt: vannak olyanok, akikről hosszú időn át megfeledkezik.

- Ki vagy te? - kérdezte, és a szája alig mozdult.

- A gyermekem anyja vagyok