Cím ide

By Gulyás-Kis Attila

Egy nő és egy férfi az életről beszélget. Közben gondolkodnak, éreznek, kimondanak és el is hallgatnak, ahogy az már lenni szokott.

• Language: Magyar
• Publisher: GK Attila
• Release date: Jul 5, 2019

Book preview

Gulyás-Kis Attila

Cím ide

Cím ide

1.

Hosszú és boldog életre vágyunk, mert látjuk, hogy az jó, hevesen, teátrálisan beszélt, akik pedig láttatják velünk és segítenek elérni ezt, őrült sok pénzt keresnek, hogy hosszú és boldog életük legyen. Mióta megjelent a munka és a pénz, a világ arra épül, hogy az okos emberek minél több pénzt szerezzenek a kevésbé okos emberek munkájáért járó pénzből.

Eklatáns példák erre a szépségápolás és a gyógyszeripar, a szépség a legdrágább, az egészség pedig a legfontosabb. Ezekkel mindig találkozunk. Az egyik megmutatja, melyik részeden biztosan nem vagy megfelelő és már adja is a varázsszert, ami megfelelővé változtat; akkor leszel nagyon szép, ha megveszed és használod a varázsszert. Ebből nem következhet az, hogy a varázsszer nélkül bizony nem vagy szép, odáig nem nem mennek el, csak profin fellebbentik a szkepszis lehetőségét. A másik egészséget biztosít, ami elengedhetetlen a hosszú élethez, olyan varázsszerekkel, amelyek ráadásul függőséget okoznak, ez mázli, de hogy ne nézzenek mindenkit tökéletesen elmebetegnek, fejlesztenek: értelmezhetetlen nevű hatóanyagok, szuperformulák bukkannak föl és mindegyikről kiderül, hogy rohadtul csak erre vártunk eddig.

Szükségtelen megtudnod a betegségeid okát, hiszen tüneti kezelések hada áll rendelkezésedre, nehogy meggyógyulj. Hibátlan gépezetek, amik azért születhettek, mert az embernek már a léte is gondosan építgetett hazugság. Reflektálatlan, feldolgozatlan sérülések, traumák uralják a percnyi létet is. Elnyomjuk ezeket, nincs nyelvünk, hogy kiokádhassuk a világba.

Vágyakat kell tudni megfogalmaztatni, de úgy, hogy közben már zsebben legyen a kielégítésükre kész tudás. Ez a piac lényege, emiatt vesszük meg a tizedik pár cipőt, ezért akarunk kopaszra nyírt pinát a faszunkra és méretre pumpált, fazonírozott faszt a pinánkba, ezért rohanunk kényszeresen élményből élménybe, ezért hajszoljuk a testi-lelki álmokat és vágyakat. Csak abból nem profitál senki más, ha saját magunkat próbáljuk megismerni, így erre ritkán látsz buzdítást.

Mindig tennünk kell valamit, mindig valami felé kell mennünk, csak büszkén számolhatunk el az időnkkel. Szerezni akarunk, birtokolni, nemcsak tárgyakat és élményeket, hanem embereket is.

Már egészen belefeledkezett a monológjába, nem is tudta honnan indult, ami túl gyakran előfordult és a legtöbbször nem is bírt visszaemlékezni a kezdetre.

Értesz?

Aha, válaszolt a nő, még a figyelme határán innen. Be kellett látnia az igazát: egyvalami nem stimmel és mégis minden passzol evvel az egész pasival. Megértem, vagyis hát remélem, értem amit mondtál, bár ennél összetettebbnek képzelem, néha belőlem is kiszakad.

De én már nem akarom látni ezt. Sehogyan sem. Nem akarom ezt többé. Szánalmat ébreszteni, gondolta, ebben vagyok csak igazán jó, nevetséges, az egész kínosan nevetséges.

A biztos kiút…

A férfi gyorsan megrázta a fejét, szemöldökei összeszaladtak, homlokát ráncolta.

Az öngyilkossággal szerintem elfogadnám, és kinyilvánítanám azt, hogy; nem is azt, hogy nincs remény, hanem azt, hogy megszületni sem volt érdemes, ami egyáltalán nem igaz. Hogy legyen még értelme, ahhoz nyilván nősülni kéne, családot alapítani, unokákat látogatni. Másokért tenni meg azt, amit eddig magamért tettem. Csak mostanában nem érzek ehhez jövőt. Hozzáteszem, eddig sem éreztem. Ezt a megértés hiányával próbálom magamnak magyarázni.

És újra belekezdett.

Sokkal közelebb vagyunk mindennek a végéhez, mint eddig bárki. Ez nem kiváltság, hanem szégyen. A mi korosztályunk kéne, hogy összekötő kapocs legyen. Megérteni azt, ami történt, persze párbeszéd által, kérdésekkel és továbbadni érthetően. Végtelennek tűnő szakadékon kellene hídnak lennünk, de csak keveseknek sikerül, legtöbbünk meg sem próbálja.

Pont ez a körülbelül harminc év az, ami kifordította a kerek világot a sarkaiból és visszázhatatlan kárt okozott a jelenlegi unokák és nagyszülők közötti megértésben. Az űr egyre nagyobb, de közel sem üres, tele van neurózissal, félelemmel, gőggel, tudatlansággal, büszke tudatlansággal, közönnyel és mindezek hozományaként erőszakkal. Na meg persze velünk. A csalódottak és lusták társadalmával, akik képtelenek vagyunk közeledni az idősebbekhez, mert butácskának tekintjük őket gondolkodásmódjukban, erkölcsösségükben, vagy bármiben; meg akarjuk változtatni a világképüket, mikor csak megértenünk kéne, hogyan váltak ilyenné-olyanná és képtelek vagyunk közeledni a fiatalabbakhoz, mert rettenetes sebességgel húznak el mellettünk; példabeszédeket tartanánk, mikor csak a helyes kérdéseket kéne feltenni.

Szóval esszük, nem esszük, az a helyzet, hogy a katasztrófát, ami közeledik, csak mi állíthatnánk meg, de túlságosan el vagyunk foglalva a mellünk meg a faszunk méretével, semhogy odafigyeljünk egymásra. Ám itt azonnal föl is kell mentenem magunkat a súlyos mulasztás alól, lévén, amikor sor kerül a párbeszédre, akkor sem tudunk mást mondani, csak mindezeken picsogni. Ez meg a sajátunk már régről fogva. Bele van rothadva a génjeinkbe a panasz és a tudat, hogy úgysem lesz jobb soha semmi. És ha változik is, borítékolhatóan a rossz irányba.

Aki látja, tudja, aki nem látja, úgysem hiteted el vele. Feleslegessé vált azt is megkérdeznünk, vagy kijelentenünk, hogy rendben van-e ez így, vagy nincs.

Hallod, hogyan beszélnek egymással az emberek? Falak, védvonalak mögül, lövészárkokból és mindenki a földet nézi.

Az emberiségben mindig is benne volt, amit most tesz. Magamon tapasztalom napról napra, hogy