Olasz vacsora: novellák

By Skolik Ágnes

A könyvben található írások nagy része önéletrajzi ihletésű. Az első részben a gyermekkoromról írok, később az utóbbi 7 év érdekesebb eseményeiről, általában humoros, könnyed stílusban.

A kötetben helyet kaptak még az irodalmi pályázatokra készült munkáim is.

• Language: Magyar
• Publisher: Skolik Agnes
• Release date: Jan 2, 2019

Book preview

Csibemese

Kiadó: Cseppecske Kereskedelmi és Szolgáltató Bt.

Szerkesztő: Szabó Katalin

Borítóterv: Tamás Ildikó

2016

© Skolik Ágnes

Minden jog fenntartva

ISBN 978-963-12-6575-

Előszó

Egy különös étlapot tart a kezében a Kedves Olvasó.

Az első fejezetben  gyermekkoromról írok, és egy kisgyermek szavaival mesélem el azt, amire emlékszem ebből az időből.

A helyszínek, események a múltba repítenek vissza, megemlítve a számomra fontos epizódokat, ismerősöket, rokonokat.

A következő fejezetben az irodalmi pályázatokra írt munkáim, és a mostani, németországi életem néhány, talán mások számára is érdekes elbeszélése található.

Ezek után pedig néhány talán komolyabb, elgondolkodtató novellámat válogattam be a kötetbe, majd lazításként rövid humoros szösszenetek következnek.

A kötet utolsó fejezete szintén könnyed, vidám olvasnivalókat kínál az olvasónak.

Az írásokban  valós szereplőket, a mai életből merített történeteket ismerhetünk meg. Ez alól egyetlen kivétel van, a három majom története, amely mitológiai témát dolgoz fel úgy, ahogy én elképzeltem.

Remélem, mindenkinek élmény lesz az Olasz vacsora, és nem bánja meg, hogy a kezébe vette az étlapot.

Előételek

Meztélábas emlékek

Nyár

Rekkenő nyarak, csikorgó telek. Virágillatú tavasz és langymeleg ősz. Akkoriban még voltak évszakok, rendesen, úgy, ahogy a nagy könyvben meg volt írva. Nyáron nyár, télen tél, közte, meg ami éppen aktuális. Nyáron szigorúan egy szál pólóban, kisgatyában,  meztéláb, télen meg mint egy eszkimó, orrhegyig beöltözve.

A falu egyik mellékutcájában laktunk, ahol akkor még nem volt sem aszfaltos úttest, sem járda.

Abban az utcában tehenek nem laktak, így sajnos reggeli és esti, tehénlepénnyel tarkított vonulást nem láttam. Nagy szerencsénk volt, nem kellett kerülgetni a végtermékeket a csorda után.

Autók sem nagyon jártak akkoriban. Ha mégis odatévedt egy, akkor az össze lakó egy másodperc alatt a kapuban állt és nézte, hogy milyen autó és kihez megy.

Ha már kimentek és épp nem kellett sietni befelé, akkor beszélgettek egy kicsit: ki mit főz, mikor kapál, hova megy aratni, vagy betakarítani, vagy épp arról, hogy milyen pletykát hallott a szomszéd Mariskáról.

Tv-műsorokat abban az időben még nem vitattak meg, merthogy televíziók sem voltak a házakban.

Aztán lett egy, akkor mindenki odajárt tv-t nézni. Később lett még egy, ez az én nagy szerencsémre a nagynénémé volt, így átmehettem minden este a mese idejére.

Amikor elment egy autó, megtelt az utca néppel, és közösen szívhatták be a port, amit felvert. Eső után meg persze a tócsák vize elől kellett menedéket keresni, szóval izgalmas egy világ volt, meg kell hagyni.

Sem a por, sem a kánikula nem zavart abban minket, gyerekeket, hogy meztéláb csatangoljunk.

Néha elmentünk sétálni, fel a mezőre, a mezei utakra, ahol a lovaskocsik és a traktorok jártak.

Egy kiadós nyári zápor után napokig megmaradt a víz a kerékcsapásban, mi pedig kifejezetten ezeket kerestük.

A tócsákban ugyanis nem csak víz volt, hanem egy idő után mindenféle apró úszó élőlény. Ebihalféleségek. Igazából sosem tudtam meg, hogy mik, mert vagy nem mentünk vissza később megnézni, vagy felszáradt a tócsa és nem fejlődött ki az állatka. Az ebihalas tócsa után a legnagyobb érdekesség a pipacs és a búzavirágtenger  volt a búzamező szélében, amelyekből mindig vittünk is haza egy csokorral.

Mindezek mellett persze még rengeteg érdekesség volt, ami leköthette egy gyermek figyelmét, amit tanulmányozhatott, amit játékká avathatott, és végül sok-sok tapasztalás után megismert. Például, hogy a csalán csíp, a dió zöld héja megfogja a kezünket, az akáctüske bök. Sőt, ha valakinek nincs szerencséje, akkor nagyon bök.

Nekem nem volt szerencsém, egyik nyáron úgy belefúródott egy a meztélábamba, hogy kihúzni sem lehetett. Pontosabban nem nagyon dicsekedtem vele el otthon, bíztam a jó szerencsémben, hogy majd eltávozik belőlem a tüske.

Sajnos nem így lett. Hetekig jött velem mindenhova, elmentünk együtt nyaralni a nagynénémhez egy másik faluba. Addigra már eléggé fájt, szerettem volna megszabadulni tőle, de amíg lehetett, nem vertem nagy dobra a dolgot. Ő meg aztán olyan makacs volt, hogy nem akart elválni tőlem. Egyszer aztán már nem tudtam titkolni, lévén hogy menni is alig bírtam miatta.

Akkor  a nagynéném mindenféle kerti praktikát bevetett, de nem sok sikerrel. Paradicsomot, másnap liliomlevelet kötözött rá, hogy kijöjjön a tüske, de nem akart. Napokig próbálkozott a bekötözésekkel, és igyekezett rábeszélni engem, engedjem, hogy kioperálja onnan. Én persze hevesen ellenálltam, aminek az lett a vége, hogy egyrészt egyre jobban fájt, másrészt tönkretette a nyaralásomat.

Egy reggel, valami hirtelen ötlettől vezérelve a nagynéném és a két nálam idősebb fia haditervet eszeltek ki ellenem. A két gyerek lefogott, Margit néni pedig nekiállt kicibálni a talpam tüskéjét. Egyetlen dolog volt, amire nem figyeltek: az egész lefogós támadást a ház utcára néző teraszán követték el, nem számítva arra, hogy az akciót Ágika esetleg végigüvölti. Márpedig úgy tett.

Sok percig tartott, nem tudom meddig, mert egy örökkévalóságnak tűnt, de én keményen és hangosan üvöltöttem, kiabáltam, és jajgattam. Az akciónak két eredménye lett: ki tudták venni a tüskét a talpamból és perceken belül az egész utca tudta, hogy tüske volt benne.

Természetesen hálám jeléül utána még órákon át duzzogtam, mert fájt is amit műveltek, meg hát az egész utcás hírnév sem volt kedvemre való. Viszont később azért tényleg jobb lett. Volt még néhány bekötözés, és fertőtlenítés, kicsi babusgatás, de a talpam sebe gyorsan gyógyult.

A lelkemé annál lassabban, ha még így 40 év múlva is emlékszem rá.

Játékaim

Amikor én gyerek voltam, akkor még nem volt a gyerekeknek ennyi játéka, nem volt televízió, számítógép meg főleg nem. Amit láttunk, ismertünk, hallottunk, azt a saját tapasztalatainkból ismertük. Ezért aztán játszani is azt játszottunk, amit a nagyoktól láttunk.

Egyik kedvenc nyári játékunk a boltos játék volt. A falusi vegyesboltba ugye sokszor jártunk, láttuk, hogy mi, és hogyan történik ott. Nem volt nagy dolog otthon egy ilyen boltot megépíteni. Kiszedtük a szemétből a konzerves dobozokat, papírdobozokat, mindent, amit ki lehetett nevezni bolti árunak vagy kelléknek.

A szalámit volt nehezebb megoldani, és azt sejtettünk, hogy ha kitudódik, akkor nem fognak neki a felnőttek örülni. Mivel ez a zöld, éppen növekedésben lévő kukoricaszár volt. Azt szépen levágtuk, lefejtettük a külső levelét, és máris olyan volt, mint egy rúd szalámi. Persze ettől kezdve a kukorica nem volt kukorica többé, tehát termést nem hozott, de minket ez, akkor, annyira nem érdekelt. És az sem, hogy zöld volt, holott a szalámi jó esetben nem zöld. Aki kért, annak szépen szeltünk belőle és jó pénzért eladtuk.

Aztán volt a boltban pl. só, cukor, és liszt. Ezek az árokparton növekvő füvek, gyomok magjai voltak. Szépen leszedegettük őket, beletettük egy-egy dobozba, és kész. Az egyik kedvencem például a parlagfű magja volt. És nem, senki nem lett tőle allergiás beteg.

Gyümölcsöt is lehetett kapni a boltban, többnyire az idénynek megfelelőket, meg amiket le tudtunk szedni a fáról vagy bokorról.

Egy krumplisládát lefordítottunk, az volt a pult. Mögötte egy kicsi sámlin ült a boltos néni. A vevő pedig jött és vásárolt. Minden ugyanúgy zajlott, mint az igazi boltban. Pénzünk is volt természetesen, vagy barackmag, vagy mogyoró, vagy amit éppen találtunk.

Órákat el lehetett így játszani, és a végén mindenki boldog volt. Nem volt nyertes és vesztes, nem halt meg senki, és két élete sem volt senkinek, mint a mai modern számítógépes játékokban.

Sokba sem került és kárt sem tettünk, na jó, csak abban a néhány kukoricaszárban, amiből a szalámít készítettük.

A boltos játékon kívül kevés dolog megmaradt még a fejemben. Az egyik egy műanyag baba volt, aminek nem lehetett mozgatni a végtagjait, a szeme sem mozgott, és a haja is ugyanabból az öntött műanyagból volt, mint a teste. Öltöztetni sem nagyon lehetett, szóval igazából nem is tudom, mi célt szolgált, de hát akkoriban ez volt a divat, és erre volt pénz.

Aztán a szomszédoktól kaptam egyszer egy csodababát! Ő szép ruhában volt, merev műanyag volt a teste, és a hátán egy kulccsal lehetett felhúzni. Ha felhúztuk, akkor mozgott keze-lába és sírt. Vagyis nyöszörgött. Ez a baba óriási kincs volt, nagyon kellett rá vigyázni és sokáig megőriztem. Öltöztetni ezt sem lehetett, csak bőgetni, utána meg lefektetni aludni. Aztán felkelteni, felhúzni és bőgetni. És akkor hiába vigasztalta az ember, hogy ne sírjon, addig sírt, amíg le nem járt. Ennyit tudott.

A következő babám egy igazi