Sherlock, Lupin és én: A fekete dáma
By Irene Adler
1/5
()
About this ebook
Elgondolkodtál már azon, mi lett volna, ha a híres nyomozó, Sherlock Holmes és Arséne Lupin, a gáláns szélhámos gyerekkori barátok lettek volna? A történetben Irene Adler kislányként ismerkedik meg velük Saint-Malóban, egy tengerparti városkában Franciaországban. Találkozásuk egybeesik egy rejtélyes gyilkosság, valamint a Pikk Dáma (Martigny asszony) ellopott gyémánt nyakéke utáni nyomozással. Az eszes és kíváncsi Irene a fiúkhoz csapódik, és a trió tagjainak hajmeresztő kalandokban van részük. A csibészes, sodró regényben természetesen győzedelmeskedik a jó, a különc kis figurák megismerik az igaz barátság erejét, és azt, hol a határ bátorság és vakmerőség között. Végül megsejtik azt is, hogy a felnőttek jelenléte és cinkossága néhol igen jótékony lehet. Fordította: Todero Anna
Reviews for Sherlock, Lupin és én
1 rating0 reviews
Book preview
Sherlock, Lupin és én - Irene Adler
Magyar kiadás: Manó Könyvek Kiadó Kft., 2013
1086 Budapest, Dankó utca 4–8.
www.manokonyvek.hu
Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató
Minden jog fenntartva.
ISBN 978-615-5220-94-4
Elektronikus könyv: Szegedi Gábor
Pierdomenico Baccalario ötlete alapján a szöveget írta: Alessandro Gatti
Illusztráció: Iacopo Bruno
Fordította: Todero Anna
Szerkesztette: Csapody Kinga
A mű eredeti címe: Sherlock, Lupin et Io. Il trio della dama nera
Hungarian translation © 2013 Todero Anna
© 2011 Atlantyca Dreamfarm s.r.l., Italia
© 2013 Manó Könyvek Kiadó Kft.
Original edition published by Edizioni Piemme S.p.A., Italia
img2.jpgIrene Adler
A fekete dáma
Iacopo Bruno
rajzaival
Fordította:
Todero Anna
img3.jpgimg4.jpgimg5.jpg1. fejezet
HÁROM BARÁT
img6.jpgÚgy hiszem, senki sem cáfolhatna meg, ha azt állítanám, hogy én voltam a híres nyomozó, Sherlock Holmes első és egyetlen barátnője. Bár amikor megismerkedtünk, még nem volt nyomozó, híres pedig különösen nem. Én tizenkét éves voltam, ő pedig egy kicsivel idősebb.
Nyár volt.
Egészen pontosan július hatodika.
Még ma is tökéletesen emlékszem arra a pillanatra, amikor először láttam őt. A bástyák kőfalai határolta sarokban ült a magasban, hátát a borostyánnal benőtt falnak vetve. Mögötte nem volt más, csak a messzeségbe nyúló, sötétkék, hullámzó tenger. A sirályok lassú köröket írtak le az égen.
Barátom a térdére fektette az állát, és nagy komolyan, majdhogynem homlokát ráncolva olvasott, mintha legalábbis a kezében tartott könyvtől függne a világ sorsa.
Nem hiszem, hogy egyáltalán észrevett volna, és valószínűleg soha nem ismerkedünk össze, ha nem kelti fel a kíváncsiságomat ez a mélységes és különös összpontosítás, és nem megyek oda hozzá.
Miután jómagam frissen érkeztem Saint-Malóba, első kérdésem az volt hozzá, hogy itt lakik-e.
Válaszolt, de a tekintetét fel sem emelte a könyvről.
– Nem – mondta. – Egy házban lakom, a Rue Saint-Saveur 49. szám alatt.
„Micsoda szellemesség! – gondoltam. Még jó, hogy nem itt lakik, a tenger fölé magasodó bástyán! „Egy pont oda
– állapítottam meg magamban.
Megértettem, hogy kettőnk között megkezdődött a verseny.
Idegennek számítottam Saint-Malóban.
Hosszú kocsiutat követően érkeztem meg Párizsból a kisvárosba. A mamám ötlete volt, hogy az egész vakációt itt töltsük.
Én nem csak egyszerűen örültem – odavoltam a boldogságtól. Addig csak néhányszor láttam a tengert: azon ritka alkalmakkor, amikor elkísértem a papámat Calais-ba, ahonnan Angliába utazott, és egyszer pedig az itáliai Sanremóban. A szüleim azt mondták, akkor még olyan kicsi voltam, hogy nem emlékezhetek rá, de én igenis emlékeztem. Soha nem felejtettem el az ottani tenger látványát.
Ezek után természetesen csodásnak találtam az ötletet, hogy 1870 nyarát mindvégig egy tengeri üdülőhelyen töltsük. És szívesen követtem volna a papám tanácsát, ő ugyanis folyton azt hajtogatta: „Ha akartok, maradjatok tovább. Semmi sincs, ami miatt feltétlenül vissza kellene jönnötök Párizsba!"
De az igazság az volt, hogy a mamám jobban szeretett a városban lakni. Nekem pedig a nyaralást követően vissza kellett volna mennem az iskolába… ha azon a nyáron másképp alakulnak a dolgok. Ám 1870 nyara teljesen megváltoztatta az életemet.
Az utazás rémes volt. Nem a kocsi miatt – apám igazán nem sajnálta rá a pénzt, mint ahogy máskor sem, ha rólam vagy a mamámról volt szó. Fejedelmi hintón utaztunk: négy fekete ló húzta, a kocsis cilindert viselt, az üléseket pedig kínai selyemhuzatba bújtatott párnák tették kényelmesebbé.
Én azonban a hatórás út során egy pillanatra sem szabadulhattam a mamám és Nelson úr figyelő tekintetétől. Azt hittem, már sosem érünk oda.
Nelson úr, avagy Horatio, az Adler-ház főkomornyikja volt, hórihorgas, hallgatag férfiú, aki mélységes aggodalommal figyelte minden mozdulatom. A személyzet nagy része már egy héttel korábban elutazott, hogy előkészítse a nyaralót, most csak Nelson úr tartott velünk.
És egész úton le sem vette rólam a szemét.
Folyton azt hajtogatta: „Talán nem kellene ezt csinálnia, Irene kisasszony."
„Talán nem kellene ezt csinálnia, Irene kisasszony" – utánoztam magamban, mert örökösen ezzel gyötört.
Ez lehetett az oka, hogy amint alkalom adódott, megléptem, és a szélfútta ösvényen felkapaszkodtam a saint-malói bástyákhoz.
A nyaralónk kétszintes villa volt, kicsi, de bájos. Odafent nagy tetőablak nyílt, lejjebb pedig olyan ablakok sorakoztak, amelyeket az angolok „bow-window-nak, vagyis íves ablaknak neveznek, én viszont kislány koromban csak „pocakos ablak
néven emlegettem.
A ház előtti részt akáclugas foglalta el, a homlokzatot pedig teljesen benőtte a borostyán. A mamám meg is jegyezte: „Jaj Istenem, biztosan tele van mindenféle állatokkal", de ekkor még fogalmam sem volt, miről beszél.
Csak pár nappal később értettem meg a szavait, amikor nyitva hagytam az ablakot a szobámban, és másnap reggel arra ébredtem, hogy egy kígyó tekergőzik a padlón.
– Talán nem kellene éjszakára nyitva hagynia az ablakot, kisasszony – jelentette ki szigorúan Nelson úr, amikor belépett a szobába.
Már fel is kapta a piszkavasat, de én rákiáltottam:
– Eszébe ne jusson, Horatio Nelson úr!
Erre felsóhajtott, letette a piszkavasat, megragadta a kígyót a farkánál fogva, és így szólt:
– Legalább engedje meg, hogy a vendégét visszavigyem a kertbe.
Nelson zsémbes fickó volt, de azért olykor meg tudott nevettetni.
Amint távozott a szobámból, kezében a tekergőző „vendéggel", váratlanul kinyílt a szekrényajtó, és egy sovány arcú fiú bukkant elő.
A másik kedves barát, akivel azon a nyáron ismerkedtem meg.
Arsène Lupinnek hívták, mint a híres úri betörőt. Csakhogy azokban az időkben még nem kezdődött meg nemzetközi tolvajkarrierje. És úriembernek sem nevezhette volna senki, tekintve, hogy alig volt idősebb nálam, és alig volt fiatalabb Sherlock Holmesnál.
Most, hogy már tisztában vagytok vele, kik voltak a barátaim, nyilván nagyon is el tudjátok képzelni, hogy azon a nyáron tömérdek olyan dolog történt, ami említést érdemel.
Jobb lesz hát, ha újrakezdem, méghozzá az elejéről.
img5.jpg2. fejezet
A SZÖKEVÉNY
img7.jpgEgy pont oda! – mondtam ki hangosan. Csípőre tettem a kezemet, és kissé félrebiccentettem a fejemet, ahogy a mamám szokta, ha fel akarta hívni magára a papa figyelmét. De Sherlock Holmes láthatólag ügyet sem vetett rám.
– Mit olvasol? – kérdeztem tőle.
– Könyvet.
– Az összes szót elolvasod, vagy csak egyet-egyet?
Pimasz kérdésemmel sikerült felbosszantanom. Beledugta az ujját a könyvbe, hogy tudja, hol tart, aztán villámló tekintettel nézett rám.
– Tudod, ki az a René Duguay-Trouin? – érdeklődött.
– Nem.
– Aha – felelte –, szóval pocsék a megfigyelőképességed.
És ezzel ismét visszabújt a könyve mögé.
Ha mindez pár évvel később történik, már nem maradtam volna adós a válasszal, de aznap még nem mertem visszavágni neki. Különben is, boldog voltam, hogy az egész nyarat egy ilyen elbűvölő tengerparti helyen tölthetem, és nem volt kedvem összeveszni az első emberrel, akibe belebotlottam, miután eljöttem otthonról.
A mamám nyilván a cselédséget utasítgatta, hogyan pakoljanak ki az útiládáinkból, de nekem eszemben sem volt erre pazarolni egy egész délutánt! A kert hátsó részén találtam egy kiskaput, kinyitottam, majd az óváros kanyargós sikátorain keresztül eljutottam a tengerbe nyúló hegyfokhoz és a városfalhoz.
A fiú volt az első ember, akivel találkoztam. Semmit sem tudtam róla, azon kívül, hogy végtelenül utálatos, és hogy angolul beszél. Így hát eldöntöttem, hogy fütyülök rá.
Odamentem a bástya mellvédjéhez, és lenéztem. Szeszélyesen cikcakkos, fehér homoksávot láttam – mintha át akarta volna ölelni a tenger kékjét. Elnéztem a kis kikötőt, a hegyfokot és végül a parttól alig pár száz méterre elterülő két kis szigetet.
Azután megfordultam, és csak ekkor vettem észre a talapzatra helyezett szobrot, amely ott állt pár lépésre tőlünk.
– René Duguay-Trouin – suttogtam, és csettintettem a nyelvemmel.
Tehát ő az.
– A tengerek hőse! – szólaltam meg, miközben alaposan megbámultam a szobrot.
Felmásztam a talapzatra, és helyet foglaltam. Odalentről hallottam a hullámok csapkodását. Szédítő volt lenézni a bástyák magasából.
– Kalóz volt – helyesbített a fiú.
Lapozott egyet, majd így folytatta:
– Ebben a városban született 1673-ban. A szüleinek tíz gyerekük volt, ő nyolcadikként jött a világra. Öt testvére meghalt, közvetlenül a születésük után.
– Ő viszont nem.
– Nem. Ő tengerre szállt, és korának egyik leghíresebb kalóza vált belőle.
A semmibe lógáztam a lábam, és úgy tettem, mintha nem is figyelnék rá. Ekkor elhallgatott, és úgy tett, mintha olvasna.
Így telt a következő néhány perc is. Ám egyszer csak rajtakaptam, hogy engem fürkész a könyve mögül.
Nevethetnékem támadt.
Aztán ki is tört belőlem a nevetés.
– Hát neked meg mi bajod? – kérdezte a fiú.
– Azon nevetek, hogy engem bámulsz.
– Nem igaz – hazudta.
– Dehogynem! A könyved mögül lestél.
Nagyot fújt, aztán megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni a borostyánnal befutott kis sarokban.
– Egyébként Irene a nevem – mondtam vidáman. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni a nevetést, ha ránéztem a kalapos, kezében kardot tartó férfi szobrára, és belegondoltam, mennyi fölösleges dolgot mondott róla az imént ez a fiú. Kalóz, tengerre szállt, satöbbi, satöbbi… A férfiak szokásos nagy szavai.
– És téged hogy hívnak? Vagy nincs is neved?
– Mindjárt két keresztnevem is van: William Sherlock – felelte gunyorosan. – De mindenki csak Williamnek szólít… Gondolom, a Sherlockot túl furának találják!
Világosan emlékszem rá, hogy ezen hosszan elgondolkodtam. Hallgattam egy darabig, aztán így szóltam:
– Hát, szerintem rosszul teszik! A William olyan hétköznapi név… Hidd el, a Sherlock jobban illik rád.
– Ha te mondod…
– Határozottan állítom. Sőt, el is döntöttem: én ezentúl Sherlocknak szólítlak!
A fiú megvonta a vállát.
– Ahogy akarod. Végeredményben ez is csak olyan név, mint a többi…
– Több hónapja laksz Saint-Malóban a testvéreiddel? – kérdeztem ekkor.
A fiú felvonta a szemöldökét.
– Azt mondtad, hogy pocsék a megfigyelőképességem, igaz? – szegeztem neki a kérdést, és a szoborra mutattam. – Lehet, hogy igazad van. De arra azért rájöttem, hogy nem vagy francia, mert angolul beszélgetünk, és a kiejtésed túl tökéletes, nem